Bugyutánia gazdasága az utóbbi időben nem igen szerepel jól, pedig minden elképzelhető módon inspirálják. Hogy mit tudnak elképzelni, az talán megér egy pár sort.

Nem is annyira a termeléssel, sokkal inkább annak körülményeivel voltak a hibák.

Történt ugyanis, hogy kiadták az irányt, miszerint a jövőben nem csak úgy teszi mindenki a dolgát, hanem ezt nyomonkövethetővé kell tenni. Régen a gyártási folyamatok végén, a minőségellenőr, vagy ahogyan egymásközt mondták, a meós, megvizsgálta a kész terméket. Ami jó volt, azt tovább engedte, ami meg nem, azt visszadobta. Nem is lett volna evvel gond, de olykor bizony előfordult, hogy a meós is hibázott, vagy egyszerűen az egyik nem volt annyira kritikus, mint a másik. Olyan is előfordult, hogy valaki termékét átengedte kevesebb elvárással, hogy ne essen el egy kis prémiumtól. Lényeg a lényeg, nem mindig lehetett felelőst találni a hibás termékek piacrakerülése miatt, bár oly sokszor azért nem is fordult elő. Mindenki tette a dolgát, és tudomásul vette, hogy néha a szerencsétlen véletlenek egybevágása esetén hibás alapanyagból, készült hibás termék átcsúszik az épp gondterhelt meós figyelő tekintete előtt, és csomagolás kerül a selejtre. Okozott ugyan ez kevés bosszúságot néha a vevőnek, de a garancia azért garancia, hogy garantálja a jó terméket azoknak, akik kifizették. A vevő visszavitte, a bolt kicserélte, a gyártó lenyelte a veszteséget. Valójában nem is volt az olyan sok, hiszen az ilyen esetek költsége bele volt kalkulálva a termékek árába, sőt, már odáig fejlesztettek, hogy a hibás termékért futárszolgálat érkezett, hozva a már jó minőségű árut.

Lehetett volna jobban dolgozni? Hát persze. Mindig lehet valamit jobban csinálni, még ha nem is sokkal. Lehet figyelmesebb az anyagátvevő, lehet precízebb a dolgozó, és lehet kritikusabb a meós is, na de hát emberek élnek Bugyutániában is. Néha ott is felületes valaki, mert épp rossz napja volt, és ha az emberi hibák egybevágnak, és még az adott termék is rosszul sikerül, akkor bizony selejt megy az üzletbe.

Na de Bugyutánia jeles elöljárói sem azért elöljárók, hogy ne tudnának megoldást a problémára. Nagy ötletük lett a minőség irányításának felvetése. Átgondolták jobbról, átgondolták balról, vizsgálták elölről, vizsgálták hátulról, és arra a lesújtó eredményre jutottak, hogy nem jutottak semmire. Így azért mégsem maradhat, ráadásul mindenki tőlük várta a csinált probléma megoldását, hát átvettek egy már működő rendszert. Igaz ugyan, hogy nem volt alkalmas, de módosítgatták. Az is igaz, hogy már előtte is volt hasonló és alkalmas, de azt meg senki sem vette figyelembe. A döntéshozók viszont ezt nem vették figyelembe. Így azután bevezetésre került az IZI-BIZO9999 rendszer, és mindenki utasításszerűen elégedett volt vele.

Készültek az űrlapok, gőzerővel képezték a szakembereket, tartották a konferenciákat először a módosító javaslatokról, később a tapasztalatokról. Lehetővé vált a rendszerrel, hogy olyanok is beleszólhassanak a folyamatokba, akik azt sem tudják, miről van szó. És látták a vezetők, hogy ez bizony jó. Annyira belejöttek a reformálásba, hogy még bugyutul sem voltak hajlandóak beszélni a témáról. Már nem bevezetést végeztek, hanem projektet hajtottak végre. Már nem testreszabták, hanem adaptálták. Már nem ellenőriztek, hanem controlláltak. Igen ám, de most, hogy már nem szakmai alapon történtek az ellenőrzések, ki kellett dolgozni azokat a vizsgálati szempontokat, ami alapján egy hozzá nem értő ellenőrző emberke is el tud igazodni.

És akkor a nagyok ismét nagyot alkottak. Leírták a termékeket egyszerűen. Megfogalmazásra került, hogy a bőr félcipő az, ami barna, vagy fekete, van talpa, és van betétje. Sajnos ez a leírás illett a háztartási szemetesládák egy részére is, viszont nem illett a színezett bőrből készült cipőkre, de ez csak később derült ki. Így fordulhatott elő, hogy a paradicsom gömbölyű és piros leiratába nem fért bele a szabadföldi hosszúkás termésű paradicsom, de belefért a piros ping-pong labda. Így lett a kanál lapáttá, a TV ablakká, a szúnyogháló betonrostává, a kerti pad horgászstéggé, és se szeri se száma nem volt többé a félreértéseknek és hibás beszerzéseknek.

Nagy gondba lettek Bugyutánia elöljárói. Látták már, hogy a régi rendszer jobban működött még úgy is, hogy nem működött, de legalább minden az volt, aminek nevezték, és senki sem keverte össze az evőeszközt az épülettel, a főnököt a villanydróttal. Az azért mégsem járhatta volna, hogy ha már annyi idő és pénz ráment a dologra, elismerjék, hogy kudarc az egész. Mást kellett kitalálni, és hát a kreativitás csodákra képes. A controllerek helyére beültették a régi meósokat, és hogy azért mégis csak legyen egy kevés rend, kezdték egyre kevésbé sulykolni az ellenőrzési szempontok betű szerinti fontosságát. A minőség sajnos már nem érte el a régi szintet, de javulgatott lassacskán, a nép pedig fanyar humorral az új rendszert maguk között „RIZIBIZI selejtbiztosítás” néven emlegették.

Így mennek a dolgok azóta is. Időnként elmennek a régi meósok controllálgatni valahová, ahol jól megkávézgatnak a helyi vezetőkkel, hiszen azok is felismerik a selejtet, minek arról annyit beszélni, a tévedést meg bárki elkövetheti. Az egész hókusz-pókusz költségét ráteszik a termék árára, és ráírják, hogy ez bizony szipi-szupi jajjde jó termék, mert minőségirányítva készült. Így készül Bugyutániában a szemfényvesztő selejttermék, és lesz semmivel sem jobb, mint a nem minőségirányított.

 Fogarasi Miklós (F.M.J.)